Kedves naplóm! (9 nap élményei)

Már megint eltelt több, mint egy hét. Az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn reggel elhagytam Saigon forgatagát meg az egész kurva nyüzsgést, ami egy darabig jó volt ugyan, de már nagyon vágytam egy kis nyugira és egyedüllétre.

Erre ideális terepnek tűnt a legjobb tengerpartnak kikiáltott Mui Ne, ami jóval kevésbé népszerű, és kevesebb a turista, mint Nha Trangban. Hamar kiderült, hogy átverés az egész. Mui Néban gyakorlatilag kisebbségben vannak a helyiek, legalábbis egy jó két kilométeres partszakaszon. Itt egymás mellett ötcsillagos resortok és guesthouse-ok várják a turisztokat. Sokszor csak angol és orosz feliratok vannak az éttermeken, és ennek megfelelően minden kb kétszer annyiba kerül, mint Saigonban.

Viszont feltűnt a parton sétálva, hogy pár km után már lepukkant halászkunyhók vannak, lakóik pedig ijesztő, kerek műanyaglavórnak kinéző tákolmányokon igyekeznek beszerezni a turisztok vacsorájához a friss tengeri falatokat. Eleggé elkeserített ez az egész, és ezen nem sokat segített, hogy két hét után legalább tudtam kommunikálni egy német sráccal, egy amerikai párral, meg egy angollal. Másnapra ígértek viszont egy szobát féláron (6 dollár), így maradtam, és vagy 20 kilométert gyalogoltam a Fairy Springshez, ahol mezítláb vízben gázolva homokdűnéket lehet bambulni.

A vártnál jóval pocsékabbul sikerült "elvonulás" közben rájöttem, hogy talán túl gyors volt az átmenet, egyelőre képtelen vagyok egy helyen meglenni, egy kopár szoba négy fala között, kint meg turisztokkal körbebéve. Innen észak fele vagy a parton, vagy a hegyek között lehet menni, két városba. Az egyik ezek közül Nha Trang, amit mindenképp el akartam kerülni, így foglaltam egy buszt Da Latba.

Másnap hajnali hatkor fel is szálltam a minibuszra, amit külföldiekkel zsúfoltak tele, egyedül a vezető mellett volt egy idős pár, meg persze a mellettem lévő egyetlen szabad helyen egy helyi csúnyácska kiscsaj (ez akkor derült ki, mikor levette a maszkját), aki pár perc után lazán a vállamra hajtotta a fejét és aludt. Hamar megtanultam azt is, hogy járó motorral is lehet tankolni, bár a többiek kicsit paráztak ezen, kicsit jogosan, hiszen épp a sofőr volt az egyetlen, aki közben nem a buszon volt. Persze lassan nem lepődök meg semmin, itt a benzinkúton is lehet cigizni, sőt, mint pár nappal később kiderült, egyes buszokon is.

113 km 6 óra alatt, azt hiszem ez sokat elmond az út és a busz állapotáról. Viszont jó érzés volt újra úton lenni. Da Lat szintén turistahelynek számít, így rögtön megpróbáltam buszt szerezni Kon Tumba, sikerrel, sőt csodásan. Fél hatkor indul a sleeper bus, és reggel hatra ér oda, ígérték, így még a várost is volt időm megnézni és harapni valamit. A meglepetés akkor ért, mikor egy mikrobusz állított be max 20 éves sofőrrel és két tizenöt körüli suhanccal. Kiderült, hogy mégsem indul alvós busz aznap, cserébe olcsóbb a jegy. A sztorihoz hozzátartozik, hogy néha mikrobusszal gyűjtik be az embereket és viszik a nagyobb távolsági buszhoz, de máskor megy ilyen mikrobuszok mennek 12 órás utakat is, így előre sosem lehet tudni mi lesz a helyzet. Itt szerencsére az előbbi volt.

A városból kiérve megálltunk egy pihenőre, ahol a buszról lelépve rögtön megtalált egy helyi kurva. Legalábbis azt hiszem. Először barátian és mosolyogva köszönt, majd sípcsonton rúgott. És elkezdte magyarázni, hogy mit is kéne csinálnunk, viszonylag egyértelmű jelekkel. A kezén jeggyűrű volt, de ez lehet semmit sem jelent. A sofór aztán felbaszta magát és ordítozni kezdett egy nővel, így ennek megfelelő stílusban kezdett el vezetni, jópárszor egy hajszálon múlt egy-egy szerencsétlen biciklis vagy motoros élete (épp mögötte ültem, így mindent premier plánban nézhettem végig). A következő megállónál az utaskísérő balhézott össze valakivel, így gyorsan felzavartak minket a buszra és hajtottunk tovább. A feszes tempónak hála a tervezett hajnal 6 óra helyett már 4re Kon Tumba értünk. Itt kiderült, hogy a szállás, amit vietnami ismerősöm ajánlott tavalyról, idénre megszűnt, egy másik pedig zárva volt. Végül összejött valami, és pár óra múlva a nyakamba vettem a környéket.

Kon Tum egy igazi porfészek. Viszont gyalogtávolságra remek kis falvak vannak. Útban odafele a legmodernebb kávézóban is kakasok kapirgáltak az asztalok között, egy szociális otthonba betérve pedig a srácok büszkén előszedtek egy nejlonzacsiból egy kígyót, amit az udvaron fogtak. Később lestoppoltam egy vízibivalyok vontatta tákolmányt, amit egy félnótásnak tűnő srác hajtott egy bottal. Aztán tőle elbúcsúzva konstatáltam az árkülönbségeket Mui Néhez képest. A falusi kisboltban egy doboz sör és egy doboz cigi 175 forint (!). Élő zenét hallottam valahonnan a banánfák közül, ahol egy udvarban kisebb seregletet találtam. Maguk közé invitáltak valami erjedt löttyöt szürcsölni szívószállal, és hamar leesett, hogy egy esküvőbe csöppentem bele. Még három különböző kancsóból kínáltak, a menyasszony pedig egy darab mócsingot is adott. A nap végén a buszállomáson vettem egy jegyet Huéba másnap reggelre.

És most bizony a másik buszos verzió volt, vagyis Ford Transit mikrobusz tömve vietnamiakkal egy 10 órás útra. Először nekik is szokatlan volt a szitu, de lassan összebarátkoztunk, és például itt derült ki, hogy bár két matrica is tiltotta, ezen a buszon lehetett bagózni (hamutál mindenkinek a lába alatt a padló). Néha az út közepén megálltunk és ki-ki csurgathatott egyet, aztán szavazás volt az ebédről, amit egy menő űt menti helyen tettünk meg. Azt hittem, majd mindenki rendel valamit tetszés szerint, de két asztalhoz ültünk és közösen fogyasztottuk el a kaját amit elénk tettek. Ahogy látták, hogy egész jól boldogulok a pálcikákkal, elkezdtek kínálni mindennel, és az asztalon felejtett műanyagpalackról és felespohárról is kiderült, hogy nekünk szánták, mindenki ugyanabból a pohárból itta a rizspálinkát. Zuhogó esőben elképesztő szerpentineken hajottunk órákon át, majd gyanús lett a dolog, mikor letértünk a főútról egy töltésre és mindenki szakérteni kezdett. Gondoltam, valami tuti levágást mutatnak a sofőrnek, végül pedig egy kis tanyán kitettünk pár embert. Idáig rendben is lett volna, viszont olyan frankónk eltévedtünk, hogy kb egy órán át kellett kérdezgetni minden arra járót (és nem volt sok), hogy mégis merre az arra.

Az elmúlt két nap pedig Huéban. Itt egyfolytában esik, van néhány régi királyi épület (ez volt anno a főváros), de amúgy nem egy izgi hely. Szombat este 11kor a tök kihalt utcán néhány motoros először marihuánát, majd nőt akart nekem eladni, esetleg egy bárba vinni, végül kokaint ajánlottak, grammját 22ezerért, majd 11ért, végül 3300ért. Másnap pedig egy bringás srác jelezte, hogy ő bizony szívesen leszopna, vagy kiverné.

Huét délután ötkor egy alvós buszon hagytam el.
Ezt kb úgy kell elképzelni, hogy 3 sorban emeleteságyak vannak, a buszra fellépve a cipőt le kell venni (így kellemes szagok terjengenek), bekapcsolják a szokásos vicces-dalolós gálaműsort, aztán hajrá. Külön furcsa volt, hogy a helyi buszpályudvaron 420e pengőért adták a jegyet, a szálláson keresztül viszont 315ért sikerült megvenni. A turpisság az volt, hogy reggel hétre Ha Noi-ba érve megálltunk egy benzinkútnál, majd felpattant egy ürge, hogy valami gond van a rendőrséggel, ezért nem tudunk tovább menni, viszont ő remek szállodába tud vinni mindenkit..én csak a buszmegállót kerestem, de mondta, hogy veri komplikétid, persze hamar kiderült, hogy 100 méterre volt.

Még a német srác mondta, hogy a halongi öbölben van egy nagyon jó sziget, ahova nem járnak a turisták, szóval innen az volt az úticél. Öt óra döcögés után a helyi buszon leszálltam egy faluban, aminek a szomszédjából indulnak a kompok. A buszsofőr rögtön próbált meggyőzni, hogy menjek taxival 110ezerért (miközben a buszjegy 125ezer volt). Ezt megköszöntem, de sajnos kiderült, hogy busz ma oda már nem megy, így némi alkudozás után motorostaxit fogtam 40ért, miközben egyre jobban esett az eső. Itt még két helyi kisöreg pohár vízet és édes főtt krumplit tömött belém, és szavakat próbáltak meg tanítani. Amikor a bácsika is simogatni kezdte a kezemet és a szakállamat, majd a házába invitált egy ital társaságában folytatni a mulatságot, gyorsan megköszöntem az eddigieket és odébbálltam.

A hajó reggel 6kor indult (napi egy van), aztán 4 órán át szeltük a habokat hatalmas sziklák között a Quan Luan szigetig. Útitársul a vietnmaikon kívül 4 malacot, 1 motort, raklapnyi jégtömböt, és csomó más ismeretlen eredetű és célú zsákot kellett elviselni. Egy darabig a kisállatsimogatőban éreztem magam, csak épp elszenvedő alanyként, amikor megint valaki az arcomat fogdosta. De hasonlított a hangulat arra a jelenetre is, mikor a Száll a kakukk fészkében a bentlakók elkötnek egy hajót a kikötőben.

A sziget tényleg elszigetelt a külvilágtól. Napi négy órát van áram, este 6 és 10 között, melegvíz itt sincs, illetve elvileg napenergiával működik, de nem valami speckó cuccra kell gondolni, hanem egy szimpla fémhordő van a ház tetején és ha süt a nap, meleg lesz. De nem süt. A sziget egyébként a gyönyörű tengerpartjairól ismert, ezeket csak több órás jelbeszédgyakorlat, kutyatámadás és két hosszú motorozás után sikerült megtalálni. Szerencsére nem kértek ezért pénzt, ugyanis az is kiderült, hogy itt nem lehet pénzhez jutni, nekem meg csak egy napra elég volt (nem olcsóbb a hely, sőt). Lényeg, hogy a partra érve a következő látvány fogadott: több kilométeres, lakatlan tengerpart, sehol senki, de rengeteg szemét mindenhol. A szemét között pedig egy vemhes kutya próbált valami élelmet találni. Két lehetőségem volt: csatlakozom hozzá, vagy sírva hempergek egyet a homokban. Fizikailag és lelkileg is mélypontra jutottam.

Ezt csak tetőzte, hogy éreztem, valami nem stimmel, és a szállásra visszaérve már egyértelmű volt, hogy lázam van. Bevettem vitamint és lázcsillapítót, és szerencsére csak egy hasmenés jött, viszont észrevettem szúnyogcsípéseket az előző estéről emlékbe. Gyorsan el kellett dönteni, hogy másnap reggel 6kor visszainduljak-e a civilizációba, hátha rosszabbra fordul a helyzet, és mert pénzem sincs elég, vagy inkább ne kockáztassam a hajón és buszon fosva hányást, és itt heverjem ki valahogy akármi legyen is. És ezt az akármi próbáltam a Lonely Planet apróbetűs részéből megfejteni, de nem sok jóval kecsegtettek. Felsoroltak jópár betegséget amit szúnyog vagy kaja terjeszt (dengue kór, filariasis, hepatitis e, malária, encaphilitis b, stb.) amikre nincs gyógymód, az utóbbinál pedig viccesen megjegyzik, hogy a fertőzőttek harmada belehal, másik harmadánál pedig maradandó agykárosodást okoz. Most, 2011. november 29-én itteni idő szerint este 18:44-kor jelentem még minden rendben. Maradok.