ezt kiabaltak a sracok a tulpartrol 1 perccel azelott, hogy eltunt a folyoban az egyik haverjuk, akit azota sem sikerult megtalalni.
es be kell vallani, igazuk volt. elkepeszto dzsungellel boritotta hegyek, homokos folyopart, rizsfoldek, nincs terero, nincs internet, nincs aram, viszont rengeteg vidam ember. muang ngoi egy utcanyi telepules, ahova csak hajoval lehet eljutni, meghozza masfel ora alatt a legkozelebbi falubol. gyakorlatilag semmittevessel teltek itt a napok, vagyis:
- reggel joga es shaolin kungfu gyakorlas
- 2 ora az all-you-can-eat vega bufeben 400 forintert
- olvasas, henyeles
- jatek a gyerekekkel
- ujabb 2 ora az esti bufeben
- melegedes es zeneles a tabortuz mellett (iszonyu hideg van reggel es este)
mindekozben nagyon jo helyi es kulfoldi embereket ismertem meg (ide mar tenyleg csak a csodabogarak jutnak el), setaltam mezitlab az dzsungelben, szivtam opiumot, gazoltam hideg patakokban, ettem patkanyhust es fogtam majmot a tenyeremben.
a laoszi vizum par nap mulva lejar, igy ujra delnek vettem az iranyt, kambodzsa fele. a telefon utan a laptop vincsesztere is felmondta a szolgalatot, es mar csak nehezek a taskaban, internethez csak ritkan jutok mostantol, mint most a fovarosban (ha van is, tobbnyire csak wifi). szoval buek mindenkinek!
2011. december 27., kedd
2011. december 10., szombat
Utolsó napok káoszban és beadják a lassító tablettát
Én sem értem, hogyan, de amilyen gyorsan jött, úgy másnap délre már nyoma sem volt a trópusi láznak, így motort béreltem és bejártam a szigetet, következő nap hajnalban pedig hajóra szállva tettem meg az utat Halong városáig, majd onnan Hanoiba stoppoltam egy buszt.
Itt szakadt az eső, és hideg is volt, zokni-kabát kombóban poroszkálva pár utazótól kaptam a tippet egy olcsó szállásra (4 dolláros hostel), ahol újra tudtam angolul kommunikálni emberekkel, bár egy kínai bizniszmen mondandóját még így is nehéz volt kihámozni, de annyi azért kiderült, hogy másolt CD-kből szeretne meggazdagodni, és otthon túl nagy a konkurencia.
Hanoi egyébként Saigon után nem tudott már meglepetést okozni, sőt, szinte európai nagyváros, sokkal több autó, széles járdák, stb., így két nap után különösebb fejtörés nélkül a továbbállás mellett döntöttem, különösen, mert megismerkedtem pár normális emberrel, és egy több, mint 20 órás buszút előtt azért ez nem hátrány. Szóval irány Laosz, de búcsúzóul kaptunk még egy útravalót a profi vietnami szervezésről, a fejetlenség egyetemének éltanulótitól..
Hanoiból két busz megy Laoszba, az egyik Vientiane-be, a másik pedig Luang Prabangba, és mindkettő délután öt órakor indul. Hivatalosan. A gyakorlat ugyanis az volt, hogy fél hat körül kivezényeltek 100 méterre a találkozási ponttól az úttest közepére, majd közölték, innen 5 perc múlva felvesz minket egy minibusz, ami elvisz az igazi buszhoz. Fél óra után meg is érkezett a fent nevezett, méghozzá úgy megrakva, hogy fél lábon egyensúlyozva állva, az ülők könyökével a bordáim között is épphogy volt hely rajta. Újabb fél óra után egyszercsak levezényeltek mindenkit a semmi közepén, aztán negyed óra várakozás után a Luang Prabangba tartó emberkéket vissza a buszra. Aztán a Vientiane-be tartó utasokat is!! ekkor már mindenki csak mosolygott kínjában, mert fingunk nem volt mi történik. 10 perc múlva egy felüljáró alatt raktak ki minket, innen átsétáltunk az autópályán, majd nemsokára felvett a távolsági busz, ami annyira volt tele, hogy a három sor ágy között csomagok és emberek feküdtek felváltva.
Másnap reggel kb 5-től 7-ig álltunk valahol zárt ajtókkal, míg ki nem derült, hogy túl hamar érkeztünk a határra, az még zárva volt, utána pedig azt kellett kimalmozni, hogy megreggelizzenek a határőrök. A vietnamiaktól beszedték az űtleveleket, velünk viszont senki sem törődött, így a két skót, két amerikai, két mexikói és egy ausztrál társaságában nekivágtunk felderíteni a terepet. A vietnami oldalon a kilépésési pecsétért fizetni kellett, utána pedig jó negyed órát sétálni a hegyen, míg eljutottunk a laoszi oldalra, ahol helyben lehetett vízumot igényelni.
Az első néhány nap benyomásai alapján az a gyanúm, hogy a Párt szupertitkos laboratóriumában lassító tablettákat fejlesztettek ki és helyi lakosok ezt teszik a reggeli kávéba cukor helyett. Persze már az is sokat elmond, hogy az Anglia méretű ország fővárosában összesen kétszázezren élnek, tehát nincs túl nagy pörgés. Nyoma sincs az eladási kényszernek, mint Vietnamban, ahol hajnal 5-től éjfélig mindenki árul valamit, nincs minden sarkon motorostaxis, vagy ha van is, nem kell hússzor elmondani neki, hogy kösz, nem, a piacon oda se bagóznak a vevőkre. A laosziak kedvesek, mosolygósak és láthatóan nem divat náluk a fehérítőkrém, vagy csak nem tudják megfizetni, mindenesetre jóval sötétebb bőrűek, mint a szomszédban.
A helyiekkel csak pozitív élményem volt eddig, például miután pár kilométert sodródtam egy folyóban egy teherautógumiba kapaszkodva és partot érve vérben úszott a lábam a szikláktól, egy helyi srác rögtön lao viszkivel locsolta le a legnagyobb, jó öt centis sebet, majd valami növényt tett rá, végül ragtapaszokat és szétvágott egy pólót, amivel bekötötte, a barátai pedig sörrel és füves cigivel kínáltak. Másnap egy másik laoszi ugyanezt meglátva jódos fertőtlenítőt szedett elő. A recepciós a hostelben pedig mikor kapott 2800 forintnyi borravalót (itt egyenlő 10 sör egy bárban, vagy egy 7 órás buszút) 3 sráctól, nem csak úgy elrakta, hanem a feléből kaját vett, hogy a szakács egy közös vacsit csináljon az egész személyzetnek, a maradékból pedig három kókuszdiót a fiúknak, mert az a kedvencük! Ugyanitt menő helyi csajok meghívtak kajálni és sörözni a helyi diszkóba, ahol úgy táncoltak, mint a megyei rúdtáncverseny döntősei, és ha nem mondják, az életbe meg nem mondja róluk az ember, hogy valójában ladyboyok (kézfej, karok, mell, csípő, hang, minden látszólag rendben volt).
A falangok (külföldiek) sokszor sajnos ennek pont az ellenkezője. Eddig hazudtak (nem tudva, hogy beszélem a nyelvüket, hamar lebuktak), és kétszer eltűnt a papucsom (mindenhova mezítláb kell belépni, kifele meg vagy ott van vagy nem). Sokan csak az olcsó sörért jönnek haveri csapatban, aki meg párban, az megint külön tészta. De vannak különc kivételek, találkoztam már egy 50es fickóval aki 30 éve hagyta ott Liverpoolt és élt különböző kontinenseken évekig, 8 éve állandó lakcíme sincs, egy kanadai költővel, aki egy multinál dolgozva annyi pénzt spórolt meg, hogy 3 évig úton lehet, ha akar, és egy 60 feletti csávóval, aki családterapeuta ideszakadt külföldieknek, és egy hasonló korú hippi nővel, aki a régi fővárosban, Luang Prabangban nyitott könyvesboltot.
2011. november 29., kedd
3. hét - Vietnam
ja, és ezúton szeretném jelezni mindenkinek, hogy valamiért az smseket nem kapom meg mióta kint vagyok (kivéve a t-mobilosokat, persze..)
Kedves naplóm! (9 nap élményei)
Már megint eltelt több, mint egy hét. Az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn reggel elhagytam Saigon forgatagát meg az egész kurva nyüzsgést, ami egy darabig jó volt ugyan, de már nagyon vágytam egy kis nyugira és egyedüllétre.
Erre ideális terepnek tűnt a legjobb tengerpartnak kikiáltott Mui Ne, ami jóval kevésbé népszerű, és kevesebb a turista, mint Nha Trangban. Hamar kiderült, hogy átverés az egész. Mui Néban gyakorlatilag kisebbségben vannak a helyiek, legalábbis egy jó két kilométeres partszakaszon. Itt egymás mellett ötcsillagos resortok és guesthouse-ok várják a turisztokat. Sokszor csak angol és orosz feliratok vannak az éttermeken, és ennek megfelelően minden kb kétszer annyiba kerül, mint Saigonban.
Viszont feltűnt a parton sétálva, hogy pár km után már lepukkant halászkunyhók vannak, lakóik pedig ijesztő, kerek műanyaglavórnak kinéző tákolmányokon igyekeznek beszerezni a turisztok vacsorájához a friss tengeri falatokat. Eleggé elkeserített ez az egész, és ezen nem sokat segített, hogy két hét után legalább tudtam kommunikálni egy német sráccal, egy amerikai párral, meg egy angollal. Másnapra ígértek viszont egy szobát féláron (6 dollár), így maradtam, és vagy 20 kilométert gyalogoltam a Fairy Springshez, ahol mezítláb vízben gázolva homokdűnéket lehet bambulni.
A vártnál jóval pocsékabbul sikerült "elvonulás" közben rájöttem, hogy talán túl gyors volt az átmenet, egyelőre képtelen vagyok egy helyen meglenni, egy kopár szoba négy fala között, kint meg turisztokkal körbebéve. Innen észak fele vagy a parton, vagy a hegyek között lehet menni, két városba. Az egyik ezek közül Nha Trang, amit mindenképp el akartam kerülni, így foglaltam egy buszt Da Latba.
Másnap hajnali hatkor fel is szálltam a minibuszra, amit külföldiekkel zsúfoltak tele, egyedül a vezető mellett volt egy idős pár, meg persze a mellettem lévő egyetlen szabad helyen egy helyi csúnyácska kiscsaj (ez akkor derült ki, mikor levette a maszkját), aki pár perc után lazán a vállamra hajtotta a fejét és aludt. Hamar megtanultam azt is, hogy járó motorral is lehet tankolni, bár a többiek kicsit paráztak ezen, kicsit jogosan, hiszen épp a sofőr volt az egyetlen, aki közben nem a buszon volt. Persze lassan nem lepődök meg semmin, itt a benzinkúton is lehet cigizni, sőt, mint pár nappal később kiderült, egyes buszokon is.
113 km 6 óra alatt, azt hiszem ez sokat elmond az út és a busz állapotáról. Viszont jó érzés volt újra úton lenni. Da Lat szintén turistahelynek számít, így rögtön megpróbáltam buszt szerezni Kon Tumba, sikerrel, sőt csodásan. Fél hatkor indul a sleeper bus, és reggel hatra ér oda, ígérték, így még a várost is volt időm megnézni és harapni valamit. A meglepetés akkor ért, mikor egy mikrobusz állított be max 20 éves sofőrrel és két tizenöt körüli suhanccal. Kiderült, hogy mégsem indul alvós busz aznap, cserébe olcsóbb a jegy. A sztorihoz hozzátartozik, hogy néha mikrobusszal gyűjtik be az embereket és viszik a nagyobb távolsági buszhoz, de máskor megy ilyen mikrobuszok mennek 12 órás utakat is, így előre sosem lehet tudni mi lesz a helyzet. Itt szerencsére az előbbi volt.
A városból kiérve megálltunk egy pihenőre, ahol a buszról lelépve rögtön megtalált egy helyi kurva. Legalábbis azt hiszem. Először barátian és mosolyogva köszönt, majd sípcsonton rúgott. És elkezdte magyarázni, hogy mit is kéne csinálnunk, viszonylag egyértelmű jelekkel. A kezén jeggyűrű volt, de ez lehet semmit sem jelent. A sofór aztán felbaszta magát és ordítozni kezdett egy nővel, így ennek megfelelő stílusban kezdett el vezetni, jópárszor egy hajszálon múlt egy-egy szerencsétlen biciklis vagy motoros élete (épp mögötte ültem, így mindent premier plánban nézhettem végig). A következő megállónál az utaskísérő balhézott össze valakivel, így gyorsan felzavartak minket a buszra és hajtottunk tovább. A feszes tempónak hála a tervezett hajnal 6 óra helyett már 4re Kon Tumba értünk. Itt kiderült, hogy a szállás, amit vietnami ismerősöm ajánlott tavalyról, idénre megszűnt, egy másik pedig zárva volt. Végül összejött valami, és pár óra múlva a nyakamba vettem a környéket.
Kon Tum egy igazi porfészek. Viszont gyalogtávolságra remek kis falvak vannak. Útban odafele a legmodernebb kávézóban is kakasok kapirgáltak az asztalok között, egy szociális otthonba betérve pedig a srácok büszkén előszedtek egy nejlonzacsiból egy kígyót, amit az udvaron fogtak. Később lestoppoltam egy vízibivalyok vontatta tákolmányt, amit egy félnótásnak tűnő srác hajtott egy bottal. Aztán tőle elbúcsúzva konstatáltam az árkülönbségeket Mui Néhez képest. A falusi kisboltban egy doboz sör és egy doboz cigi 175 forint (!). Élő zenét hallottam valahonnan a banánfák közül, ahol egy udvarban kisebb seregletet találtam. Maguk közé invitáltak valami erjedt löttyöt szürcsölni szívószállal, és hamar leesett, hogy egy esküvőbe csöppentem bele. Még három különböző kancsóból kínáltak, a menyasszony pedig egy darab mócsingot is adott. A nap végén a buszállomáson vettem egy jegyet Huéba másnap reggelre.
És most bizony a másik buszos verzió volt, vagyis Ford Transit mikrobusz tömve vietnamiakkal egy 10 órás útra. Először nekik is szokatlan volt a szitu, de lassan összebarátkoztunk, és például itt derült ki, hogy bár két matrica is tiltotta, ezen a buszon lehetett bagózni (hamutál mindenkinek a lába alatt a padló). Néha az út közepén megálltunk és ki-ki csurgathatott egyet, aztán szavazás volt az ebédről, amit egy menő űt menti helyen tettünk meg. Azt hittem, majd mindenki rendel valamit tetszés szerint, de két asztalhoz ültünk és közösen fogyasztottuk el a kaját amit elénk tettek. Ahogy látták, hogy egész jól boldogulok a pálcikákkal, elkezdtek kínálni mindennel, és az asztalon felejtett műanyagpalackról és felespohárról is kiderült, hogy nekünk szánták, mindenki ugyanabból a pohárból itta a rizspálinkát. Zuhogó esőben elképesztő szerpentineken hajottunk órákon át, majd gyanús lett a dolog, mikor letértünk a főútról egy töltésre és mindenki szakérteni kezdett. Gondoltam, valami tuti levágást mutatnak a sofőrnek, végül pedig egy kis tanyán kitettünk pár embert. Idáig rendben is lett volna, viszont olyan frankónk eltévedtünk, hogy kb egy órán át kellett kérdezgetni minden arra járót (és nem volt sok), hogy mégis merre az arra.
Az elmúlt két nap pedig Huéban. Itt egyfolytában esik, van néhány régi királyi épület (ez volt anno a főváros), de amúgy nem egy izgi hely. Szombat este 11kor a tök kihalt utcán néhány motoros először marihuánát, majd nőt akart nekem eladni, esetleg egy bárba vinni, végül kokaint ajánlottak, grammját 22ezerért, majd 11ért, végül 3300ért. Másnap pedig egy bringás srác jelezte, hogy ő bizony szívesen leszopna, vagy kiverné.
Huét délután ötkor egy alvós buszon hagytam el.
Ezt kb úgy kell elképzelni, hogy 3 sorban emeleteságyak vannak, a buszra fellépve a cipőt le kell venni (így kellemes szagok terjengenek), bekapcsolják a szokásos vicces-dalolós gálaműsort, aztán hajrá. Külön furcsa volt, hogy a helyi buszpályudvaron 420e pengőért adták a jegyet, a szálláson keresztül viszont 315ért sikerült megvenni. A turpisság az volt, hogy reggel hétre Ha Noi-ba érve megálltunk egy benzinkútnál, majd felpattant egy ürge, hogy valami gond van a rendőrséggel, ezért nem tudunk tovább menni, viszont ő remek szállodába tud vinni mindenkit..én csak a buszmegállót kerestem, de mondta, hogy veri komplikétid, persze hamar kiderült, hogy 100 méterre volt.
Még a német srác mondta, hogy a halongi öbölben van egy nagyon jó sziget, ahova nem járnak a turisták, szóval innen az volt az úticél. Öt óra döcögés után a helyi buszon leszálltam egy faluban, aminek a szomszédjából indulnak a kompok. A buszsofőr rögtön próbált meggyőzni, hogy menjek taxival 110ezerért (miközben a buszjegy 125ezer volt). Ezt megköszöntem, de sajnos kiderült, hogy busz ma oda már nem megy, így némi alkudozás után motorostaxit fogtam 40ért, miközben egyre jobban esett az eső. Itt még két helyi kisöreg pohár vízet és édes főtt krumplit tömött belém, és szavakat próbáltak meg tanítani. Amikor a bácsika is simogatni kezdte a kezemet és a szakállamat, majd a házába invitált egy ital társaságában folytatni a mulatságot, gyorsan megköszöntem az eddigieket és odébbálltam.
A hajó reggel 6kor indult (napi egy van), aztán 4 órán át szeltük a habokat hatalmas sziklák között a Quan Luan szigetig. Útitársul a vietnmaikon kívül 4 malacot, 1 motort, raklapnyi jégtömböt, és csomó más ismeretlen eredetű és célú zsákot kellett elviselni. Egy darabig a kisállatsimogatőban éreztem magam, csak épp elszenvedő alanyként, amikor megint valaki az arcomat fogdosta. De hasonlított a hangulat arra a jelenetre is, mikor a Száll a kakukk fészkében a bentlakók elkötnek egy hajót a kikötőben.
A sziget tényleg elszigetelt a külvilágtól. Napi négy órát van áram, este 6 és 10 között, melegvíz itt sincs, illetve elvileg napenergiával működik, de nem valami speckó cuccra kell gondolni, hanem egy szimpla fémhordő van a ház tetején és ha süt a nap, meleg lesz. De nem süt. A sziget egyébként a gyönyörű tengerpartjairól ismert, ezeket csak több órás jelbeszédgyakorlat, kutyatámadás és két hosszú motorozás után sikerült megtalálni. Szerencsére nem kértek ezért pénzt, ugyanis az is kiderült, hogy itt nem lehet pénzhez jutni, nekem meg csak egy napra elég volt (nem olcsóbb a hely, sőt). Lényeg, hogy a partra érve a következő látvány fogadott: több kilométeres, lakatlan tengerpart, sehol senki, de rengeteg szemét mindenhol. A szemét között pedig egy vemhes kutya próbált valami élelmet találni. Két lehetőségem volt: csatlakozom hozzá, vagy sírva hempergek egyet a homokban. Fizikailag és lelkileg is mélypontra jutottam.
Ezt csak tetőzte, hogy éreztem, valami nem stimmel, és a szállásra visszaérve már egyértelmű volt, hogy lázam van. Bevettem vitamint és lázcsillapítót, és szerencsére csak egy hasmenés jött, viszont észrevettem szúnyogcsípéseket az előző estéről emlékbe. Gyorsan el kellett dönteni, hogy másnap reggel 6kor visszainduljak-e a civilizációba, hátha rosszabbra fordul a helyzet, és mert pénzem sincs elég, vagy inkább ne kockáztassam a hajón és buszon fosva hányást, és itt heverjem ki valahogy akármi legyen is. És ezt az akármi próbáltam a Lonely Planet apróbetűs részéből megfejteni, de nem sok jóval kecsegtettek. Felsoroltak jópár betegséget amit szúnyog vagy kaja terjeszt (dengue kór, filariasis, hepatitis e, malária, encaphilitis b, stb.) amikre nincs gyógymód, az utóbbinál pedig viccesen megjegyzik, hogy a fertőzőttek harmada belehal, másik harmadánál pedig maradandó agykárosodást okoz. Most, 2011. november 29-én itteni idő szerint este 18:44-kor jelentem még minden rendben. Maradok.
Erre ideális terepnek tűnt a legjobb tengerpartnak kikiáltott Mui Ne, ami jóval kevésbé népszerű, és kevesebb a turista, mint Nha Trangban. Hamar kiderült, hogy átverés az egész. Mui Néban gyakorlatilag kisebbségben vannak a helyiek, legalábbis egy jó két kilométeres partszakaszon. Itt egymás mellett ötcsillagos resortok és guesthouse-ok várják a turisztokat. Sokszor csak angol és orosz feliratok vannak az éttermeken, és ennek megfelelően minden kb kétszer annyiba kerül, mint Saigonban.
Viszont feltűnt a parton sétálva, hogy pár km után már lepukkant halászkunyhók vannak, lakóik pedig ijesztő, kerek műanyaglavórnak kinéző tákolmányokon igyekeznek beszerezni a turisztok vacsorájához a friss tengeri falatokat. Eleggé elkeserített ez az egész, és ezen nem sokat segített, hogy két hét után legalább tudtam kommunikálni egy német sráccal, egy amerikai párral, meg egy angollal. Másnapra ígértek viszont egy szobát féláron (6 dollár), így maradtam, és vagy 20 kilométert gyalogoltam a Fairy Springshez, ahol mezítláb vízben gázolva homokdűnéket lehet bambulni.
A vártnál jóval pocsékabbul sikerült "elvonulás" közben rájöttem, hogy talán túl gyors volt az átmenet, egyelőre képtelen vagyok egy helyen meglenni, egy kopár szoba négy fala között, kint meg turisztokkal körbebéve. Innen észak fele vagy a parton, vagy a hegyek között lehet menni, két városba. Az egyik ezek közül Nha Trang, amit mindenképp el akartam kerülni, így foglaltam egy buszt Da Latba.
Másnap hajnali hatkor fel is szálltam a minibuszra, amit külföldiekkel zsúfoltak tele, egyedül a vezető mellett volt egy idős pár, meg persze a mellettem lévő egyetlen szabad helyen egy helyi csúnyácska kiscsaj (ez akkor derült ki, mikor levette a maszkját), aki pár perc után lazán a vállamra hajtotta a fejét és aludt. Hamar megtanultam azt is, hogy járó motorral is lehet tankolni, bár a többiek kicsit paráztak ezen, kicsit jogosan, hiszen épp a sofőr volt az egyetlen, aki közben nem a buszon volt. Persze lassan nem lepődök meg semmin, itt a benzinkúton is lehet cigizni, sőt, mint pár nappal később kiderült, egyes buszokon is.
113 km 6 óra alatt, azt hiszem ez sokat elmond az út és a busz állapotáról. Viszont jó érzés volt újra úton lenni. Da Lat szintén turistahelynek számít, így rögtön megpróbáltam buszt szerezni Kon Tumba, sikerrel, sőt csodásan. Fél hatkor indul a sleeper bus, és reggel hatra ér oda, ígérték, így még a várost is volt időm megnézni és harapni valamit. A meglepetés akkor ért, mikor egy mikrobusz állított be max 20 éves sofőrrel és két tizenöt körüli suhanccal. Kiderült, hogy mégsem indul alvós busz aznap, cserébe olcsóbb a jegy. A sztorihoz hozzátartozik, hogy néha mikrobusszal gyűjtik be az embereket és viszik a nagyobb távolsági buszhoz, de máskor megy ilyen mikrobuszok mennek 12 órás utakat is, így előre sosem lehet tudni mi lesz a helyzet. Itt szerencsére az előbbi volt.
A városból kiérve megálltunk egy pihenőre, ahol a buszról lelépve rögtön megtalált egy helyi kurva. Legalábbis azt hiszem. Először barátian és mosolyogva köszönt, majd sípcsonton rúgott. És elkezdte magyarázni, hogy mit is kéne csinálnunk, viszonylag egyértelmű jelekkel. A kezén jeggyűrű volt, de ez lehet semmit sem jelent. A sofór aztán felbaszta magát és ordítozni kezdett egy nővel, így ennek megfelelő stílusban kezdett el vezetni, jópárszor egy hajszálon múlt egy-egy szerencsétlen biciklis vagy motoros élete (épp mögötte ültem, így mindent premier plánban nézhettem végig). A következő megállónál az utaskísérő balhézott össze valakivel, így gyorsan felzavartak minket a buszra és hajtottunk tovább. A feszes tempónak hála a tervezett hajnal 6 óra helyett már 4re Kon Tumba értünk. Itt kiderült, hogy a szállás, amit vietnami ismerősöm ajánlott tavalyról, idénre megszűnt, egy másik pedig zárva volt. Végül összejött valami, és pár óra múlva a nyakamba vettem a környéket.
Kon Tum egy igazi porfészek. Viszont gyalogtávolságra remek kis falvak vannak. Útban odafele a legmodernebb kávézóban is kakasok kapirgáltak az asztalok között, egy szociális otthonba betérve pedig a srácok büszkén előszedtek egy nejlonzacsiból egy kígyót, amit az udvaron fogtak. Később lestoppoltam egy vízibivalyok vontatta tákolmányt, amit egy félnótásnak tűnő srác hajtott egy bottal. Aztán tőle elbúcsúzva konstatáltam az árkülönbségeket Mui Néhez képest. A falusi kisboltban egy doboz sör és egy doboz cigi 175 forint (!). Élő zenét hallottam valahonnan a banánfák közül, ahol egy udvarban kisebb seregletet találtam. Maguk közé invitáltak valami erjedt löttyöt szürcsölni szívószállal, és hamar leesett, hogy egy esküvőbe csöppentem bele. Még három különböző kancsóból kínáltak, a menyasszony pedig egy darab mócsingot is adott. A nap végén a buszállomáson vettem egy jegyet Huéba másnap reggelre.
És most bizony a másik buszos verzió volt, vagyis Ford Transit mikrobusz tömve vietnamiakkal egy 10 órás útra. Először nekik is szokatlan volt a szitu, de lassan összebarátkoztunk, és például itt derült ki, hogy bár két matrica is tiltotta, ezen a buszon lehetett bagózni (hamutál mindenkinek a lába alatt a padló). Néha az út közepén megálltunk és ki-ki csurgathatott egyet, aztán szavazás volt az ebédről, amit egy menő űt menti helyen tettünk meg. Azt hittem, majd mindenki rendel valamit tetszés szerint, de két asztalhoz ültünk és közösen fogyasztottuk el a kaját amit elénk tettek. Ahogy látták, hogy egész jól boldogulok a pálcikákkal, elkezdtek kínálni mindennel, és az asztalon felejtett műanyagpalackról és felespohárról is kiderült, hogy nekünk szánták, mindenki ugyanabból a pohárból itta a rizspálinkát. Zuhogó esőben elképesztő szerpentineken hajottunk órákon át, majd gyanús lett a dolog, mikor letértünk a főútról egy töltésre és mindenki szakérteni kezdett. Gondoltam, valami tuti levágást mutatnak a sofőrnek, végül pedig egy kis tanyán kitettünk pár embert. Idáig rendben is lett volna, viszont olyan frankónk eltévedtünk, hogy kb egy órán át kellett kérdezgetni minden arra járót (és nem volt sok), hogy mégis merre az arra.
Az elmúlt két nap pedig Huéban. Itt egyfolytában esik, van néhány régi királyi épület (ez volt anno a főváros), de amúgy nem egy izgi hely. Szombat este 11kor a tök kihalt utcán néhány motoros először marihuánát, majd nőt akart nekem eladni, esetleg egy bárba vinni, végül kokaint ajánlottak, grammját 22ezerért, majd 11ért, végül 3300ért. Másnap pedig egy bringás srác jelezte, hogy ő bizony szívesen leszopna, vagy kiverné.
Huét délután ötkor egy alvós buszon hagytam el.
Ezt kb úgy kell elképzelni, hogy 3 sorban emeleteságyak vannak, a buszra fellépve a cipőt le kell venni (így kellemes szagok terjengenek), bekapcsolják a szokásos vicces-dalolós gálaműsort, aztán hajrá. Külön furcsa volt, hogy a helyi buszpályudvaron 420e pengőért adták a jegyet, a szálláson keresztül viszont 315ért sikerült megvenni. A turpisság az volt, hogy reggel hétre Ha Noi-ba érve megálltunk egy benzinkútnál, majd felpattant egy ürge, hogy valami gond van a rendőrséggel, ezért nem tudunk tovább menni, viszont ő remek szállodába tud vinni mindenkit..én csak a buszmegállót kerestem, de mondta, hogy veri komplikétid, persze hamar kiderült, hogy 100 méterre volt.
Még a német srác mondta, hogy a halongi öbölben van egy nagyon jó sziget, ahova nem járnak a turisták, szóval innen az volt az úticél. Öt óra döcögés után a helyi buszon leszálltam egy faluban, aminek a szomszédjából indulnak a kompok. A buszsofőr rögtön próbált meggyőzni, hogy menjek taxival 110ezerért (miközben a buszjegy 125ezer volt). Ezt megköszöntem, de sajnos kiderült, hogy busz ma oda már nem megy, így némi alkudozás után motorostaxit fogtam 40ért, miközben egyre jobban esett az eső. Itt még két helyi kisöreg pohár vízet és édes főtt krumplit tömött belém, és szavakat próbáltak meg tanítani. Amikor a bácsika is simogatni kezdte a kezemet és a szakállamat, majd a házába invitált egy ital társaságában folytatni a mulatságot, gyorsan megköszöntem az eddigieket és odébbálltam.
A hajó reggel 6kor indult (napi egy van), aztán 4 órán át szeltük a habokat hatalmas sziklák között a Quan Luan szigetig. Útitársul a vietnmaikon kívül 4 malacot, 1 motort, raklapnyi jégtömböt, és csomó más ismeretlen eredetű és célú zsákot kellett elviselni. Egy darabig a kisállatsimogatőban éreztem magam, csak épp elszenvedő alanyként, amikor megint valaki az arcomat fogdosta. De hasonlított a hangulat arra a jelenetre is, mikor a Száll a kakukk fészkében a bentlakók elkötnek egy hajót a kikötőben.
A sziget tényleg elszigetelt a külvilágtól. Napi négy órát van áram, este 6 és 10 között, melegvíz itt sincs, illetve elvileg napenergiával működik, de nem valami speckó cuccra kell gondolni, hanem egy szimpla fémhordő van a ház tetején és ha süt a nap, meleg lesz. De nem süt. A sziget egyébként a gyönyörű tengerpartjairól ismert, ezeket csak több órás jelbeszédgyakorlat, kutyatámadás és két hosszú motorozás után sikerült megtalálni. Szerencsére nem kértek ezért pénzt, ugyanis az is kiderült, hogy itt nem lehet pénzhez jutni, nekem meg csak egy napra elég volt (nem olcsóbb a hely, sőt). Lényeg, hogy a partra érve a következő látvány fogadott: több kilométeres, lakatlan tengerpart, sehol senki, de rengeteg szemét mindenhol. A szemét között pedig egy vemhes kutya próbált valami élelmet találni. Két lehetőségem volt: csatlakozom hozzá, vagy sírva hempergek egyet a homokban. Fizikailag és lelkileg is mélypontra jutottam.
Ezt csak tetőzte, hogy éreztem, valami nem stimmel, és a szállásra visszaérve már egyértelmű volt, hogy lázam van. Bevettem vitamint és lázcsillapítót, és szerencsére csak egy hasmenés jött, viszont észrevettem szúnyogcsípéseket az előző estéről emlékbe. Gyorsan el kellett dönteni, hogy másnap reggel 6kor visszainduljak-e a civilizációba, hátha rosszabbra fordul a helyzet, és mert pénzem sincs elég, vagy inkább ne kockáztassam a hajón és buszon fosva hányást, és itt heverjem ki valahogy akármi legyen is. És ezt az akármi próbáltam a Lonely Planet apróbetűs részéből megfejteni, de nem sok jóval kecsegtettek. Felsoroltak jópár betegséget amit szúnyog vagy kaja terjeszt (dengue kór, filariasis, hepatitis e, malária, encaphilitis b, stb.) amikre nincs gyógymód, az utóbbinál pedig viccesen megjegyzik, hogy a fertőzőttek harmada belehal, másik harmadánál pedig maradandó agykárosodást okoz. Most, 2011. november 29-én itteni idő szerint este 18:44-kor jelentem még minden rendben. Maradok.
2011. november 20., vasárnap
2011. november 19., szombat
2. hét - Vietnam
Ezúttal nincs kisregény, viszont kommentáltam a képeket.
Hétfőn elhagyom Saigont és környékét, a következő hónapokban milliós város közelében sem leszek..
Hétfőn elhagyom Saigont és környékét, a következő hónapokban milliós város közelében sem leszek..
2011. november 15., kedd
Egypercesek Vietnamról
- a legtöbb buszsofőrnek duda volt a jele az oviban és azzal aludt a párnája alatt
- nemcsak túlélték, de legyőzték a kínaiakat, khmereket, chamokat, mongolokat, franciákat és amerikaiakat
- a háborúk alatt többnejűség volt érvényben, egy-egy családban 15-20 gyerek született
- a bonyolult rokoni kapcsolatok miatt előfordult, hogy a háborúban egymást ölték meg a családtagok
- a házasságok 90 százalékát a mai napig a családok hozzák össze
- a helyi áruk nagyon olcsók ugyan, de ez csak a boltokra és a sikátorokra igaz (jeges kávé 90 HUF, dobozos sör 100 HUF, meleg étel 330 HUF, bkv jegy 55 HUF), egy kávézóban vagy étteremben már nyugati árak vannak (kávé 400 HUF, étel ezer felett, 120 km buszozás 900 HUF), egy szórakozóhelyen egy sör 850 - 2200 HUF, egy 50 m2 lakás átlagára Saigonban 23 millió forint
- Vietnam Brazília után a második legnagyobb kávéexportőr a világon
- szöcskét, lárvát, békacombot, kígyót, kutyát és macskát (szigorúan erre a célra hízlalt) is lehet enni
- minden pénzen a nagy vezér, Ho Chi Minh arcképe van
- nevében szocialista ugyan az ország, és csak egy párt van, de mindenért fizetni kell a bölcsödétől az egyetemig és az egészségügyi ellátásig
- legalább 6 féle mangót, 4 féle banánt, 3 féle narancsot és 2 féle pomelót lehet kapni
2011. november 13., vasárnap
2011. november 9., szerda
Mindenki hozzon magával még egy kereket
Az elmúlt két nap az aklimatizálódással telt, kedden a központ magjában, ma pedig a kikötő és az egyik kínai negyed zugaiban. Nga reggel 8-tól este 6-ig dolgozik, így teljesen önállóan ténykedhetek. Kezdem megszokni, de azért egyelőre furcsa, hogy például ma napközben összesen két fehér emberrel találkoztam. Persze ez kölcsönös a helyieknek is, így sokszor csak úgy odaköszönnek, vagy elismerően bólintanak egyet. Tegnap az egyik utcamenti étkezdében ettem rizst csirkével és uborkával, hallevessel (220 HUF), távozáskor pedig a tulaj kezet rázott velem, tetszett neki, hogy pálcikával eszem, ahogy ők.
Hogy próbára tegyem a gyomromat (és mert majd meghaltam a szomjúságtól), ma az egyik sikátorban préselt cukornádlevet ittam jégkockával. Szerencsére még ez sem készített ki, bár az előbb Nga megjegyezte, hogy ettől még néha neki is hasmenése szokott lenni.
Egyébként pedig a ma este történelmi pillanata, hogy megtanultam motorozni. Kimentünk egy külsőbb kerületbe (a belső részeken gyakorlatilag éjjel-nappal nagy a forgalom, ma kifejezett dugókat is láttam és éltem túl (a népsűrűség kb mint egy tömött pesti buszon, csak itt ugyanez az úton, motorokkal). Ugye járda nincs, lámpa csak elvétve, és akkor is hülye aki nézi felirat lehet rajta, mert nem foglalkoznak vele. Szóval a tápláléklánc nagyjából úgy épül fel: gyalogos, biciklis, autós, motoros, busz. Szóval pár kanyar után a kinti kerületben és a sebességváltás megszokása után kimentünk egy nagyobb útra, ami mint kiderült, kivisz a városból egy hídon át, majd vissza a központ esti forgatagába. Elképesztő élmény.
Hogy próbára tegyem a gyomromat (és mert majd meghaltam a szomjúságtól), ma az egyik sikátorban préselt cukornádlevet ittam jégkockával. Szerencsére még ez sem készített ki, bár az előbb Nga megjegyezte, hogy ettől még néha neki is hasmenése szokott lenni.
Egyébként pedig a ma este történelmi pillanata, hogy megtanultam motorozni. Kimentünk egy külsőbb kerületbe (a belső részeken gyakorlatilag éjjel-nappal nagy a forgalom, ma kifejezett dugókat is láttam és éltem túl (a népsűrűség kb mint egy tömött pesti buszon, csak itt ugyanez az úton, motorokkal). Ugye járda nincs, lámpa csak elvétve, és akkor is hülye aki nézi felirat lehet rajta, mert nem foglalkoznak vele. Szóval a tápláléklánc nagyjából úgy épül fel: gyalogos, biciklis, autós, motoros, busz. Szóval pár kanyar után a kinti kerületben és a sebességváltás megszokása után kimentünk egy nagyobb útra, ami mint kiderült, kivisz a városból egy hídon át, majd vissza a központ esti forgatagába. Elképesztő élmény.
2011. november 8., kedd
Első videó
Első nap a pálmaházban
7 óra buszozás, 3 óra repülés, 16 óra várakozás, majd 10 óra repülőút után végre megérkeztem Vietnamba. A vízum beszerzése után kibattyogva a reptér ajtaján azonnal megcsapott a délkelet-ázsiai atmoszféra, ami egy budapesti hasonlattal olyan, mintha belépnénk az Állatkert pálmaházába. Fülledt és iszonyú meleg. Viszont nincs üvegtető.
Első dolgom az volt, hogy eljussak a szállásra, és mivel helyi couchsurfinges kontaktom lelkemre kötötte, hogy a Mai Linh taxitársasággal menjek, méghozzá egy általa leírt útvonalon, reménytelenül próbálkoztak beszervezni a helyi hiénák, akik persze itt is azonnal lecsapnak a friss és naiv zsákmányra. Egyetlen probléma az volt, hogy ilyen taxi nem áll meg a reptéren. Illetve megáll, de beszállni nem lehet. Néhány kísérlet után kiderült, hogy egy zöld inges muki az ő emberük, tőle lehet autót rendelni. Persze rögtön ott termett két rivális taxis, akik 5000 dong (kb 50 forint) kenőpénzt csúsztatva a zsebébe igyekezték megkaparintani. Ezt ő szerencsére visszautasította, majd mosolyogva közölte, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, pár éve a Miss World is magyar volt (!?).
A szállásom a központban egy 10 emeletes ház hetedik emeletén lévő kis szoba, valódi puritán berendezéssel. A fürdőszobában egy konyhai mosogató, egy vécécsésze, egy cső a falon és egy lyuk a földön az összes kellék, a szobában pedig egy matrac, tv, hűtő, az egyik sarokban mini gázfőző (nem akármelyikben, hanem a feng shui szabályai szerint) és egy kb 40 centi magas galéria raktárnak, ahol aludni fogok.
Nga, aki a Deloitte-nál főnöki asszisztensként dolgozik, rögtön egy pohár vízzel kínált, amit boldogan és naivan hajtottam fel, mire tudatosult, hogy ennek rossz következményei lehetnek fosásügyileg (ezt este még egy pohár tejjel fokoztam, de jelentem, eddig semmi). Mangót és papayát pucoltunk, és robogóra pattantunk egy éttermet keresve. Szűk sikátorokon keresztül jutottunk el egy helyi levesezőbe, ahol "mennyei" marhahúslevessel kínáltak rengeteg zöldséggel. Jobban körbenézve kicsit meglepő volt a neon hármasoltár és a szentek szobrai, meg a jézusos falióra.
Újra motorra pattanva városnézni indultunk. Az utcán egyébként sokan maszkot hordanak, ennek pedig három oka van. Egyrészt, hogy ne barnuljanak le, másrészt, hogy kevesebb legyen a por, végül pedig állítólag hűsítően hat a hőségben. Az első indokot tényleg komolyan veszik, ez akkor is kiderült, mikor este turistaképeket nézve gyanús volt, hogy farmerben és kabátban császkálnak a tengerparton. Nem, nincs hideg, nem akarnak lebarnulni, mert itt az a proli.
Lefekvés előtt két kis állatkát fedeztem fel a falon sprintelni. A fehér színű, 6-7 centis gyíkok esténként beosonnak az ablakon. Nga régebben próbálta rovarirtóval kicsinálni őket, ami nem sikerült, viszont megeszik a lámpa fényére gyűlő rovarokat, és az ágyba nem másznak be, nyugtatott meg.
Első dolgom az volt, hogy eljussak a szállásra, és mivel helyi couchsurfinges kontaktom lelkemre kötötte, hogy a Mai Linh taxitársasággal menjek, méghozzá egy általa leírt útvonalon, reménytelenül próbálkoztak beszervezni a helyi hiénák, akik persze itt is azonnal lecsapnak a friss és naiv zsákmányra. Egyetlen probléma az volt, hogy ilyen taxi nem áll meg a reptéren. Illetve megáll, de beszállni nem lehet. Néhány kísérlet után kiderült, hogy egy zöld inges muki az ő emberük, tőle lehet autót rendelni. Persze rögtön ott termett két rivális taxis, akik 5000 dong (kb 50 forint) kenőpénzt csúsztatva a zsebébe igyekezték megkaparintani. Ezt ő szerencsére visszautasította, majd mosolyogva közölte, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, pár éve a Miss World is magyar volt (!?).
A szállásom a központban egy 10 emeletes ház hetedik emeletén lévő kis szoba, valódi puritán berendezéssel. A fürdőszobában egy konyhai mosogató, egy vécécsésze, egy cső a falon és egy lyuk a földön az összes kellék, a szobában pedig egy matrac, tv, hűtő, az egyik sarokban mini gázfőző (nem akármelyikben, hanem a feng shui szabályai szerint) és egy kb 40 centi magas galéria raktárnak, ahol aludni fogok.
Nga, aki a Deloitte-nál főnöki asszisztensként dolgozik, rögtön egy pohár vízzel kínált, amit boldogan és naivan hajtottam fel, mire tudatosult, hogy ennek rossz következményei lehetnek fosásügyileg (ezt este még egy pohár tejjel fokoztam, de jelentem, eddig semmi). Mangót és papayát pucoltunk, és robogóra pattantunk egy éttermet keresve. Szűk sikátorokon keresztül jutottunk el egy helyi levesezőbe, ahol "mennyei" marhahúslevessel kínáltak rengeteg zöldséggel. Jobban körbenézve kicsit meglepő volt a neon hármasoltár és a szentek szobrai, meg a jézusos falióra.
Újra motorra pattanva városnézni indultunk. Az utcán egyébként sokan maszkot hordanak, ennek pedig három oka van. Egyrészt, hogy ne barnuljanak le, másrészt, hogy kevesebb legyen a por, végül pedig állítólag hűsítően hat a hőségben. Az első indokot tényleg komolyan veszik, ez akkor is kiderült, mikor este turistaképeket nézve gyanús volt, hogy farmerben és kabátban császkálnak a tengerparton. Nem, nincs hideg, nem akarnak lebarnulni, mert itt az a proli.
Lefekvés előtt két kis állatkát fedeztem fel a falon sprintelni. A fehér színű, 6-7 centis gyíkok esténként beosonnak az ablakon. Nga régebben próbálta rovarirtóval kicsinálni őket, ami nem sikerült, viszont megeszik a lámpa fényére gyűlő rovarokat, és az ágyba nem másznak be, nyugtatott meg.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)