welcome to paradise

ezt kiabaltak a sracok a tulpartrol 1 perccel azelott, hogy eltunt a folyoban az egyik haverjuk, akit azota sem sikerult megtalalni.

es be kell vallani, igazuk volt. elkepeszto dzsungellel boritotta hegyek, homokos folyopart, rizsfoldek, nincs terero, nincs internet, nincs aram, viszont rengeteg vidam ember. muang ngoi egy utcanyi telepules, ahova csak hajoval lehet eljutni, meghozza masfel ora alatt a legkozelebbi falubol. gyakorlatilag semmittevessel teltek itt a napok, vagyis:

- reggel joga es shaolin kungfu gyakorlas
- 2 ora az all-you-can-eat vega bufeben 400 forintert
- olvasas, henyeles
- jatek a gyerekekkel
- ujabb 2 ora az esti bufeben
- melegedes es zeneles a tabortuz mellett (iszonyu hideg van reggel es este)

mindekozben nagyon jo helyi es kulfoldi embereket ismertem meg (ide mar tenyleg csak a csodabogarak jutnak el), setaltam mezitlab az dzsungelben, szivtam opiumot, gazoltam hideg patakokban, ettem patkanyhust es fogtam majmot a tenyeremben.

a laoszi vizum par nap mulva lejar, igy ujra delnek vettem az iranyt, kambodzsa fele. a telefon utan a laptop vincsesztere is felmondta a szolgalatot, es mar csak nehezek a taskaban, internethez csak ritkan jutok mostantol, mint most a fovarosban (ha van is, tobbnyire csak wifi). szoval buek mindenkinek!

4. hét Vietnam - 5. hét Laosz

karate kid focizik - laosz

Utolsó napok káoszban és beadják a lassító tablettát

Én sem értem, hogyan, de amilyen gyorsan jött, úgy másnap délre már nyoma sem volt a trópusi láznak, így motort béreltem és bejártam a szigetet, következő nap hajnalban pedig hajóra szállva tettem meg az utat Halong városáig, majd onnan Hanoiba stoppoltam egy buszt.

Itt szakadt az eső, és hideg is volt, zokni-kabát kombóban poroszkálva pár utazótól kaptam a tippet egy olcsó szállásra (4 dolláros hostel), ahol újra tudtam angolul kommunikálni emberekkel, bár egy kínai bizniszmen mondandóját még így is nehéz volt kihámozni, de annyi azért kiderült, hogy másolt CD-kből szeretne meggazdagodni, és otthon túl nagy a konkurencia.

Hanoi egyébként Saigon után nem tudott már meglepetést okozni, sőt, szinte európai nagyváros, sokkal több autó, széles járdák, stb., így két nap után különösebb fejtörés nélkül a továbbállás mellett döntöttem, különösen, mert megismerkedtem pár normális emberrel, és egy több, mint 20 órás buszút előtt azért ez nem hátrány. Szóval irány Laosz, de búcsúzóul kaptunk még egy útravalót a profi vietnami szervezésről, a fejetlenség egyetemének éltanulótitól..

Hanoiból két busz megy Laoszba, az egyik Vientiane-be, a másik pedig Luang Prabangba, és mindkettő délután öt órakor indul. Hivatalosan. A gyakorlat ugyanis az volt, hogy fél hat körül kivezényeltek 100 méterre a találkozási ponttól az úttest közepére, majd közölték, innen 5 perc múlva felvesz minket egy minibusz, ami elvisz az igazi buszhoz. Fél óra után meg is érkezett a fent nevezett, méghozzá úgy megrakva, hogy fél lábon egyensúlyozva állva, az ülők könyökével a bordáim között is épphogy volt hely rajta. Újabb fél óra után egyszercsak levezényeltek mindenkit a semmi közepén, aztán negyed óra várakozás után a Luang Prabangba tartó emberkéket vissza a buszra. Aztán a Vientiane-be tartó utasokat is!! ekkor már mindenki csak mosolygott kínjában, mert fingunk nem volt mi történik.  10 perc múlva egy felüljáró alatt raktak ki minket, innen átsétáltunk az autópályán, majd nemsokára felvett a távolsági busz, ami annyira volt tele, hogy a három sor ágy között csomagok és emberek feküdtek felváltva.

Másnap reggel kb 5-től 7-ig álltunk valahol zárt ajtókkal, míg ki nem derült, hogy túl hamar érkeztünk a határra, az még zárva volt, utána pedig azt kellett kimalmozni, hogy megreggelizzenek a határőrök. A vietnamiaktól beszedték az űtleveleket, velünk viszont senki sem törődött, így a két skót, két amerikai, két mexikói és egy ausztrál társaságában nekivágtunk felderíteni a terepet. A vietnami oldalon a kilépésési pecsétért fizetni kellett, utána pedig jó negyed órát sétálni a hegyen, míg eljutottunk a laoszi oldalra, ahol helyben lehetett vízumot igényelni.

Az első néhány nap benyomásai alapján az a gyanúm, hogy a Párt szupertitkos laboratóriumában lassító tablettákat fejlesztettek ki és helyi lakosok ezt teszik a reggeli kávéba cukor helyett. Persze már az is sokat elmond, hogy az Anglia méretű ország fővárosában összesen kétszázezren élnek, tehát nincs túl nagy pörgés. Nyoma sincs az eladási kényszernek, mint Vietnamban, ahol hajnal 5-től éjfélig mindenki árul valamit, nincs minden sarkon motorostaxis, vagy ha van is, nem kell hússzor elmondani neki, hogy kösz, nem, a piacon oda se bagóznak a vevőkre. A laosziak kedvesek, mosolygósak és láthatóan nem divat náluk a fehérítőkrém, vagy csak nem tudják megfizetni, mindenesetre jóval sötétebb bőrűek, mint a szomszédban.

A helyiekkel csak pozitív élményem volt eddig, például miután pár kilométert sodródtam egy folyóban egy teherautógumiba kapaszkodva és partot érve vérben úszott a lábam a szikláktól, egy helyi srác rögtön lao viszkivel locsolta le a legnagyobb, jó öt centis sebet, majd valami növényt tett rá, végül ragtapaszokat és szétvágott egy pólót, amivel bekötötte, a barátai pedig sörrel és füves cigivel kínáltak. Másnap egy másik laoszi ugyanezt meglátva jódos fertőtlenítőt szedett elő. A recepciós a hostelben pedig mikor kapott 2800 forintnyi borravalót (itt egyenlő 10 sör egy bárban, vagy egy 7 órás buszút) 3 sráctól, nem csak úgy elrakta, hanem a feléből kaját vett, hogy a szakács egy közös vacsit csináljon az egész személyzetnek, a maradékból pedig három kókuszdiót a fiúknak, mert az a kedvencük! Ugyanitt menő helyi csajok meghívtak kajálni és sörözni a helyi diszkóba, ahol úgy táncoltak, mint a megyei rúdtáncverseny döntősei, és ha nem mondják, az életbe meg nem mondja róluk az ember, hogy valójában ladyboyok (kézfej, karok, mell, csípő, hang, minden látszólag rendben volt).

A falangok (külföldiek) sokszor sajnos ennek pont az ellenkezője. Eddig hazudtak (nem tudva, hogy beszélem a nyelvüket, hamar lebuktak), és kétszer eltűnt a papucsom (mindenhova mezítláb kell belépni, kifele meg vagy ott van vagy nem). Sokan csak az olcsó sörért jönnek haveri csapatban, aki meg párban, az megint külön tészta. De vannak különc kivételek, találkoztam már egy 50es fickóval aki 30 éve hagyta ott Liverpoolt és élt különböző kontinenseken évekig, 8 éve állandó lakcíme sincs, egy kanadai költővel, aki egy multinál dolgozva annyi pénzt spórolt meg, hogy 3 évig úton lehet, ha akar, és egy 60 feletti csávóval, aki családterapeuta ideszakadt külföldieknek, és egy hasonló korú hippi nővel, aki a régi fővárosban, Luang Prabangban nyitott könyvesboltot.